Magam is elcsodálkoztam, hogy amikor először írtam zenei ajánlót, hogy nem azonnal, sőt még csak nem is másodszorra írtam a kedvenc zenekaromról, hanem EGY kedvenc zenekarról a sok közül… Nem is értettem miért nem akarok én az Arctic Monkeys-ról írni, amikor odavagyok értük…Majd most nyáron, különösen 2018.08.14-én éjjel 11 körül jöttem rá, hogy miért kellett nekem ezzel megvárni az Ady Ász 2. évfolyamát. Az Arctic Monkeys egy 2002-ben alakult, sheffield-i indie-rock zenekar. Alapítótagjai a két szomszéd Jamie Cook (gitár) és Alex Turner (ének, gitár, szinti/zongora) és csatlakoztak hozzájuk általános iskolás barátok, Nick O’Malley (basszusgitár) és Matt Helders (dob). Első szárnypróbálgatásaik inkább a punk zene szeleiben folytak. Leghíresebb számuk ebből a korszakból az “I Bet You Look Good on the Dancefloor”, ami egyben első nagyobb sikerüket is jelentette, hiszen az angol kislemezek eladási listáján nyomban az első helyre ugrott. A hadarva énekelt dalszöveg és az azóta született szerzemények ellenére, még ma is minden hűséges rajongó kívülről fújja a refrénjét. Első nagylemezük 2006-ban, a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not, szintén “még csak” otthoni, de első nagylemez lévén is hatalmas sikereket ért el: a leggyorsabban fogyó debütáló albummá vált, valamint két díjat is nyert. Szintén nagy áttörés volt számukra mikor 2008-ban, már két nagylemezzel a hátuk mögött megnyerték a legjobb brit zenekar és a legjobb brit album címet is a Brit Awards-on. Természetesen a zene szenvedélyes szeretete, elhivatottság és kitartás nélkül nem tudtak volna ilyen korai és nagy sikereket elérni. Az első időkben koncertjeik után gyakran saját maguk ingyen osztogatták dalaikat CD-ken. Az internetes portálokon pedig rajongóik igyekeztek minél több dalukat és fellépésüket megosztani, hogy több emberhez jussanak el dalaik. És itt térnék ki egy kicsit arra, mi is az az indie rock: Az angol independent (független) szóból származik, ami egyrészt jelentette a független lemezkiadók előnyben részesítését, másrészt pedig azt a zenei szabadságot, amely a mainstreamtől való elszakadásig vezet. Hiszen az indie zenekarok a populáris zenével ellentétben első helyen nem a népszerűségre törekednek, sokkal inkább a művészi kiteljesedésre. A zenélés örömében új ötletekkel színesítik a hangzást, nagyobb hangulatskálán mozognak, és merészebb dallamokkal kísérleteznek. Úgy hiszem, az Artcic Monkeys bőven mondhatja magát népszerű indie zenekarnak, még ha sokan az AM album megjelenése - mint hatalmas stílus- és arculatváltás - után többen haragosan elfordulnak és siratják a jól megszokott underground zenekart. Az évek során rengeteget változtak, és mindig valami újat próbálnak ki. Ha sorrendbe tesszük az eddig megjelent 6 albumot, észrevehetjük, hogy az első kettőt egy korszaknak véve, mindegyik album teljesem más hangzásvilággal bír, és egyik sem akar hasonlítani az előzőre. A Humbug című album talán a legkevésbé kedvelt Arctic album, de a családdal mi nagyon szeretjük. Pszichedelikus hangzás és melankólia lengi át. A néhol megjelenő doom, a dallamok, a kemény gitártémák, és a szöveg együtt igen ütőssé és rendkívül érdekessé teszik az albumot. A “Crying Lightning” és a kicsit kilógó “Cornerstone” a leghíresebb az albumról, de ajánlanám a “Dance Little Liar”-t és a személyes nagy kedvencem, a “Pretty Visitors”-t is. Ha meg kellene ijedni az tucattá válástól, én egyedül a Suck It and See albumnál tenném a sok, hasonló hangulatú dallamú szám miatt, de nyomban meg is cáfolhatnám, hiszen az albumon van a “Don't Sit Down 'Cause I've Moved Your Chair”, az “All My Own Stunts” vagy akár a "Piledriver Waltz", ami bizonyítja, hogy van fantázia ebben is. 2013 decembere volt. Ültünk a kocsiban apuval, amikor meghallottuk az “R U Mine?”-t a rádióban. Egymásra néztünk. “Micsoda dal.” – Akik a “Why'd You Only Call Me When You're High?”-t is éneklik szerintem- mondom tűnődve. (mindkét dal az AM című albumon van) Apu akkor hallotta először őket, én másodjára. “Meg kell tudni kik ők!” határoztuk el és onnantól 2014. júniusáig folyamatosan azon voltunk, hogy megismerjük az AM albumot és összes addigi műveiket. Akkor elmentünk a VOLT fesztiválra és megállapítottuk, hogy valóban eszméletlen tehetségesek és egy mestermű az AM album. Elnézést kérek az elfogult, rajongó tinilány vélemény miatt, de még most, négy év távlatából is őszintén így érzem. Nem mondom, hogy gyorsan befogadható minden szám, de azt ki merem mondani, hogy minden egyes szám jó. Nem ugyanolyan jó, de mindben van valami plusz érték, valami különleges, valami megragadó. Az album kiemelkedő mű, a dalszövegtől vagy a dallamvilágtól, a gitártémáktól, a feszes dobtól, akár néhol Black Sabbath-os beütéstől (nem csak ezen az albumon vehetők észre), a különleges hangoktól vagy esetleg az album annyira precíz összeállításától, hogy egyszerűen nem lehet nem az egészet, előlről hallgatni. Kerete és mondanivalója van, olyan mint egy szerelmesvers gyűjtemény, amely annyira jól összetett, hogy magát a szerzőt is elégedettséggel tölti el és ezért nem tud más címet adni, mint a saját neve, hiszen ez valóban annyira Ő. Kiemelni nem is tudok, de ajánlok azért két számot: Az Arabella, a régi stílusukat idézi mesterien megújítva, a dalszövegét meg egy élmény tanulmányozni. Az utolsó dal az albumon az I Wanna Be Yours pedig egy igazán szenvedélyes vers feldolgozás John Cooper Clarke verse alapján. Az új, Tranquility Base Hotel + Casino című album hosszú néma öt év után – bár nem is annyira néma, mert Alex Turner turnézott a Last Shadow Puppets-el, Matt Helders pedig Iggy Poppal - idén májusban jött ki. Sokan most is csalódtak a fiúkban, mert másra számítottak, nem ilyen hangzásra, nem ilyen stílusra, nem ilyen hangulatra. ekkor én csak arra gondolok, hogy egy AM album után, bárki is számít bármire? Csak abban voltam biztos, hogy ugyanolyan nem lehet. Szembe állítva, az AM kemény, szexi és rockos, míg a TBH+C lágy, dallamos, merengős, elszállós régies stílusú, John Lennon-t, Paul McCartney-t, David Bowie-t és más régi zenészeket megidézve. A Four Out of Five kulcsdal szerepét tölti be, átvezet egy kicsit az AM-ből, de épp csak annyira, hogy eszünkbe juttatja. A címadó dal azonban már teljesen más hangulatú, olyan változatos és sokrétű, hogy többször egymás után is újat adhat. Személyes kedvencem az American Sports. A TBH+C sikeresen egy külön albummá válik az Arctic univerzumban, ami lehetővé teszi, hogy új és saját értelmet adjon magának, ne kelljen egy másik albumra támaszkodnia, elvonatkoztatva tudjuk élvezni és értéket lelni benne. Mi ez, ha nem indie? Mi ez, ha nem bátorság? Hogy merték a nagy népszerűség után ismét belevetni magukat az újba és kísérletezni más hangulattal, tudva, hogy az AM albummal a legmagasabbra tették a lécet, nem foglalkozva az elvárásokkal, a meglepett és csalódott rajongókkal és kiadták ezt az albumot, ami egyedülálló és ugyanúgy mondhatja magát Arctic Monkeys-nak, mint az összes előző albumuk. Az Sziget Fesztiválon augusztus 14-én léptek fel, és úgy vettem észre, hogy az előtte lezajló hatalmas zivatar ellenére mindenkinek ismét maradandó élményt adott a koncert. Szerencsések voltunk, mert a hivatalos album turnén már túl volt a zenekar, így volt idő több igazán régi Arctic Monkeys számot is előadniuk, ami még különlegesebbé tette a rajongóknak a koncertet és attól függetlenül, hogy Alex Turner nem egy mosolygós, nyitott ember, merem azt mondani, hogy ő és a tagok is élvezték. Csak így tovább fiúk, köszönjük! Szóval ez a rock’n’roll, egyszerűen nem szűnik meg. Időről időre lehet, visszasüllyed majd az ingoványba és hibernálódik. [...] Úgy tűnik elhalványul néha, de soha nem fog meghalni. És ez ellen nem lehet semmit tenni. - idézet Alex Turner beszédéből a Brit Awards-on 2014-ből Bittner Dóra
Comments
|